Az már viszont művészet, hogy az adott karakter ne csupán egy hőstípus legyen (akár mindennapos, akár szuper-), ne csak értékekben és pontokban kifejezhető módon fejlődjön, hanem lélekben is. A mesterien kivitelezett játékmenet csak egy nagyon-nagyon jó játékot eredményezne, de eme karakterfejlődésnek hála lesz a The Last of Us olyan élménnyé, amely túlnő azon, amit játékok szerezhetnek. Izgalom, feszültség, düh, megelégedés, pontok, trófeák? Nem. Ez a játék felzaklat és gondolkodóba ejt, arra késztet, hogy olyan kérdéseket tégy fel magadnak, melyeket remélhetőleg soha nem kell megismételned, és ami még ennél is fontosabb, olyan morális átalakulással, olyan érzelmi döntésekkel szembesít, melyekkel nehezen lehet azonosulni, de nem megérteni szinte lehetetlenség. Történik ugyanis, hogy a játék változatos (alaposságtól függően 15-20 óra alatt végigvihető) menete során a szerepek lassan, de biztosan felcserélődnek. Joel eleinte tárgyként kezeli, rosszabb esetben meg is veti Ellie-t, kinek keménykedős álcája mögül messze kilóg gyermeki naivitása (ő így él túl: ez az ő burka).
Vaskos túlzásokba estek volna? Bedőltek volna a felhajtásnak? A rengeteg pénznek, energiának és munkának, amely egy hatalmasra fújt, ám valójában generikus, sokszor elnyűtt játéktípust takar? Habár ez utóbbinak van némi igazságtartalma, a The Last of Us-t ölelő hozsanna mégis teljesen megérdemelt. Ugyanis ennek a játéknak nemcsak a "production value"-ja óriási, de a lelke is. És talán emiatt nem is igazán lehet játéknak nevezni, mert annál sokkal több. Rendhagyó, rendkívül spoileres visszatekintőmben ezt a durván megsebzett, meghasonlott és messzemenőkig emberi lelket próbálom feltárni, ugyanis mióta kézbe vettem első kvarcjátékomat, és leültem összegyűjteni az összes tárgyat a Jet Set Willy-ben (sosem sikerült... ), szóval az elmúlt 30 évben nem nagyon játszottam olyan játékkal, amely ilyen nagy hatással lett volna rám. Innentől kezdve csak az olvasson tovább, aki már végigkísérte Joelt és Ellie-t életük (és úgy tűnik, az én életem egyik) legmeghatározóbb útján, vagy pedig nem is áll szándékában.
A Naughty Dog remeke 5 esztendeje jelent meg, nem szólva az azóta napvilágot látott Left Behind kiegészítőről, és a The Last of Us Remasteredről, mely 2014-ben tetőtől talpig felújította a játékot PS4 konzolokra. Azonban a stúdió a mai napon ünnepli az Outbreak Day-t, vagyis a játékban az embereket szörnyetegekké változtató fertőzés kitörését, ami szeptember 26-ra esett, így azt gondoltuk megemlékezünk mi is róla egy rendhagyó írás formájában, hogy milyen is volt az első nagy találkozásunk Ellie-vel és Joellel PS3 konzolokon. Azt mondják, minden platformnak, minden konzolgenerációnak megvan a maga játéka, emblémája, ha úgy tetszik: az a program, amit évek, évtizedek múltán nem egyszerűen klasszikusként vagy mesterműként emlegetünk majd, hanem mint azt a játékot, amely egybeforrt az adott konzollal vagy éppenséggel egy egész játékosgenerációval. "Emlékszel a Metal Gear Solidra? Ez volt a PS1 legjobb játéka! " "Megvan a Dune 2? Hű, mással se játszottam a kilencvenes években! " Az előjelek és a megjelenéskor napvilágot látó lehengerlő kritikák azt sugallták, hogy a The Last of Us is egy ilyen játék lehet: a PlayStation 3, vagy akár az elmúlt tíz év legjobbja.