Utólszor még s csöndben megáldom, Hogy vagy és hogy nekem is voltál S aztán vissza, szivem, vén oltár, Őrizvén örök-ifjuságot Rajta megvidámult kereszttel. (Ujjhh, hátha Páris nem ereszt el. )
Állj meg, feleségem, Mondok valamit, Játszuk el a multnak Jelenéseit, Mert illik dologhoz Fogni végre már, Isten drága napját Egyre lopni kár. Eddig csak henyéltünk, Ennek vége lesz, Mert ez a léleknek Fásulást szerez. Munka, tett az élet, Tegyünk valamit, Jelenéseit. Képzeld, hogy leány vagy Az a lyányka még, Kivel ott a csendes Kertben mulaték. Itt a kályha lesz a Nagy fa, melly alatt Elmondám szerelmi Vallomásomat. Támaszkodjál hozzá, S addsza kezedet, És figyelj, elmondom Szép beszédemet: ─ "Nagysám, én nagysádat Sze.... sze.... szeretem! Nagysádé szerelmem, Lelkem, életem! Oh feleljen, nagysám, Hogy viszontszeret! " " "Szeretlek, Sándorkám, Bírod szívemet... " " Persze, hát hogy is ne, Mondtad is te ezt! Milly anachronizmus! Mondd, hogy nem szeretsz, Mint akkor mondád. " "Én Nem szeretem önt. " " Nem szeretsz, galambom? Szépen köszönöm. Pár hónapja csak, hogy Feleségem lett, S ím nyiltan bevallja Már, hogy nem szeret. Hahh! ─ vagy úgy.... ni most meg Én feledtem el, Hogy csak játszunk, hogy a Multat játszuk el.